1816 június 17 – e reggelén 4 hajóból álló francia expedíció indult Szenegálba a „Medúza” nevű fregattal az élén. Ezek  a hajók szállították az új kormányzót a gyarmati tisztviselőkkel és azok családtagjaival együtt. Rajtuk kívül Szenegálba indult még az úgynevezett „afrikai zászlóalj”. Ennek három századában egyenként 84 ember szolgált.  Az expedíció vezetője a Hugo de  Chaumereix, a „Medúza” kapitánya, aki protekciónak – minisztériumi kapcsolatainak – köszönhette a nagy felelősséggel járó megbízatást.

  Július 1. –ről 2. –kára virradó éjjel a „Medúza” zátonyra futott a Kanári – és a Zöld – fok szigetek között. A mentési munkálatok szervezetlenül, nagy rendetlenségben kezdődtek, egy egész nap ment veszendőbe.  A hajótesten nagy repedés keletkezett, erőteljesen áramlott befelé a víz. Július 5. – kén döntés született a süllyedő hajó elhagyásáról. Az összes tengerészeti szabály, törvény és hagyomány alapján a kapitány - de  Chaumereix – utolsónak kellett, hogy elhagyja a hajót. De nem ezt tette. A kormányzóval (annak családjával)  és a legmagasabb rangú tisztekkel együtt csónakokba szálltak. A többiek – mintegy 150 matróz és nő – a hajóács által épített tutajra szálltak.

 Eleinte a csónakok vontatták a tutajt a közelben lévő part felé, de később, megijedve a közelgő vihartól, a csónakok parancsnokai elvágták a vontatóköteleket. Az emberek magukra maradtak, kiszolgáltatva a hullámoknak a szinte irányíthatatlan, épphogy a víz színén tartózkodó kis tutajon.

 Amikor a csónakok kezdtek eltűnni a láthatárról, a tutajon lévőkből a düh és az elkeseredés kiáltásai törtek elő. Ezeket a panasz, majd a pusztulásra ítéltek rettegése váltotta fel. Félelmetes hőség  volt. Hamarosan kiderült, hogy a hajóról való távozás igyekezetében csak kevéske édesvizet és élelmiszert vettek magukhoz. Az időjárás viszontagságaitól és a napsütéstől védtelenül, ellátás nélkül, az ivóvízkészlet tartalékait elhasználva az emberek megvadultak és egymás ellen fordultak.

 Éjjel, amikor a tutaj kezdett elmerülni a vízben – kitört az első öldöklés a megmaradt néhány csepp víz és az árboc melletti, biztonságosabb helyek megszerzése érdekében. A második összecsapás után már csak 28 ember maradt életben. A sebesült, erőtlen, szomjas és éhes emberek apátiába estek, a teljes reménytelenség állapotába kerültek. Sokan eszüket vesztették.

 Az életben maradtak közül néhányan annyira éhesek voltak,  hogy nekiestek az egyik elpusztult társuk maradványinak. A holttestet feldarabolták és elkezdték rettenetes lakomájukat.  A túlélő matrózok egyike később így emlékezett: „Először sokan közülünk tartózkodtak ettől a tápláléktól. De egy idő után mindenki kénytelen volt ehhez folyamodni.” Így kezdődött az emberevés.

 Tizenkét napon át sodródott a tutaj a hullámokon. Június 17 –e reggelén aztán feltűnt egy hajó. Az „Argo” volt az, az expedíció egyik tagja, amely a fedélzetére vette a még életben lévő 15, félig eszét vesztett embert (ezek közül még  öten meghaltak).  Az „Argo” matrózainak szemei elé  rettenetes látvány tárult: a végsőkig kimerült emberek hullái, amelyektől alig – alig lehetett megkülönböztetni a még életben lévőket.. Mellettük emberi húscafatok, amelyeket a szerencsétlenek a napon aszaltak, majd megettek…