Az iskolai oktatás krízisét – amiről már régóta beszéltek hiába – éles megvilágításba helyezte a műhold, írta a „Life”  1958 március 24. –én. Az iskolák zsúfoltak, kevés a tanár. a fizetésük alamizsna szerű, egyeseknek jobb lenne egyáltalán nem is fizetni. A gyerekeket etetik, gondoskodva a gyomrukról, de az eszükhöz senkinek sincs köze.

 A tehetséges gyerekekre nem fordítanak elegendő figyelmet, míg a  semmirekellőkre rengeteg időt vesztegetnek. Hiányoznak  az iskolákkal és az iskolai programokkal kapcsolatos általános rendelkezések. És ez lenne az amerikai iskola? Lehetetlen! Na és mi a helyzet az oroszoknál?

 Úgy döntöttek, élő embereken fognak kísérletezni: vesznek egy- egy  amerikai és szovjet iskolást és egy  hónapon át a sarkukban lesznek – mindenhová elkísérik őket. Megfigyelik hogy tanulnak, mivel foglalkoznak az órák után. Így majd kiderül, kinek jobb a közoktatási  rendszere.

 1958 elején megérkezett Moszkvába az amerikai delegáció hogy kiválassza az „áldozatot”. A moszkvai 48-es számú iskola keltette fel az érdeklődésüket (vagy valaki finoman arra „terelte” őket).  

 Alekszej Kuckov mind a mai napig nem tudja, miért esett rá a választás. Az apja elesett a fronton, az anyja – mérnök – ragaszkodott, hozzá zenét tanuljon, vett neki egy pianínót. 12 éves korában beiratkozott a CSzKA gyorskorcsolya szekciójába, egy idő után röplabdázni kezdett. Játszott a gyermek, az ifjúsági csapatokban, majd Moszkva válogatottjában.

-          Az iskola igazgatónője – Szkvorcova Marija  - ma már nem él, elmagyarázta nekem, hogy az amerikaiak egy hónapon át mellettem lesznek, hogy megértsék  hogyan tanulnak, élnek a szovjet iskolások. Különösebben nem hangsúlyozta, hogy az egész országot képviselem, de megkért, hogy igyekezzem. És én igyekeztem…

A tudósítók és a tolmács ott ültek Kuckov  osztálya - a 10 B -  minden óráján, elkísérték a röplabda edzésekre, a múzeumokba, az iskolai estekre. Alekszej Kuckov ma már nem emlékszik, hogy hívták az amerikai vendégeket, akik 1958 egész februárját vele töltötték.

-          Úgy 30 fölöttiek lehettek, egy 16 éves számára korosnak tűntek. Mindkettő magas, úgy 1,85 m körüli, és igen tekintélyes úriemberek benyomását keltették.  Mindenesetre akkoriban én ilyennek képzeltem az úriembereket. Állandóan jó szabású, szigorú öltönyökben jártak, nyakkendővel. Semmiféle barátságról nem lehetett szó közöttünk. Az egész hónap során a „kutatók” éttermekben étkeztek, de engem egyetlen egyszer sem hívtak magukkal. Lehet, ez a kísérlet feltételei közé tartozott: mindennek olyannak kellett lennie, mint mindig. Általában igen aprólékosak voltak. De jól neveltek is – ha azt mondtam: ide most egyedül megyek, nem zaklattak rábeszéléssel. Például egyszer sem voltak nálam otthon, pedig nagyon szerettek volna eljönni. Akkoriban betegeskedett a nagyapám és én szóltam nekik, hogy hozzám nem jöhetnek. Elkedvetlenítette őket, de nem ragaszkodtak hozzá. .. Minden nap ott vártak az iskolában. Ott ültek az órákon, igaz a szünetekben békén hagytak. Az órák után aztán együtt elmentünk valahová.

Arról, hogy ugyanilyen megfigyelés folyik egy amerikai iskolában is, hogy van egy másik kísérleti alany, Stewen Lapecas, csak később szereztem tudomást, amikor megajándékoztak a „Life” egyik számával.

(folyt, köv.)